A középkor szakaszai:
- Kora középkor (IX-XII. század): hűbériség időszaka
- Virágzó középkor (XII-XV. század): rendiség időszaka, gazdaságilag: árutermelés és pénzgazdálkodás szakasza.
Mindkét korszakra alkalmazzuk a feudális társadalom elnevezést is.
Demográfiai növekedés következik be a X. századtól Nyugat-Európában. (Demográfia: népesség
száma, népsűrűség növekedése) Ezért a mezőgazdaságban jelentős technikai változások következnek
be: legelőváltó földművelés, és a vad talajváltó földművelés, ill. az égetéses-irtásos földművelés
átalakul kétnyomásos majd háromnyomásos gazdálkodássá. Ennek során elterjed a nehézeke
használata, amely vasból készült un. csoroszlyás és taligás. A fogatolás módja is megváltozik, a
nyakhámot felváltja a szügyhám, és kengyelt is használnak valamint a patkolás is elterjed. Ennek
következményeként megjelenik a felesleg, amit a piacra tudnak vinni a jobbágyok. Sok város ekkor
alakul ki: utak, hegyek, völgyek találkozásánál, régi római városok helyén, földesúri várak körül,
egyházi központok körül, kikötők közelében, királyi udvarok környékén, szerzetesrendek
központjában, a zarándok helyeknél nyersanyagforrások mellett. Többnyire olyan helyeken alakultak
ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz, hiszen a kereskedőknek és
árujuknak biztonságra volt szüksége. Ezt a biztonságot a falvak körül vett város biztosította. Egy város
lakosainak létszáma általában 4-5 ezer fő volt, majd a későbbiekben néhány nagyváros 50-60 ezer fős
is lehetett. Kőtornyokkal erősítették meg a magas városfalat, amely védte az itt lakókat az idegenek
támadásaitól. Kapukon lehetett bejutni a városba, melyeket éjjel és veszély idején bezártak. A fal
előtt mély, sokszor vizes árok húzódhatott, tovább erősítve a védelmi rendszert. Az utcák
kanyargósak, görbék, és nagyon szűkek, sikátorosak voltak, mert a házak emeletei gyakran
lépcsőzetesen előreugrottak, így a tetők majdnem összeértek, vagyis emeletes házakat építettek.
Ennek az lett a következménye, hogy kevés napfény és levegő jutott a lakásokba. Csak a
gazdagabbaknak volt kőháza cseréptetővel. A városok központjában rendszerint a városi tanács
épülete, a templom és a gazdag patríciusok többemeletes épületei álltak. A korszakban nem
alkalmaztak csatornázást, így a szemetet, a szennyvizet az utcára öntötték, ezt legfeljebb az eső
takarította el. Ezért a falak közé zsúfolt lakosságot járványok és gyakran tűzvész is tizedelte, és a
tisztaság és higiénia hiányának is tulajdonítható. Ehhez járult, hogy a kisebb állatok több helyen is
bent éltek a városban az utcai szeméten. Az utcák, terek, a közlekedés mellett a vásárok, az ünnepi
játékok, a vallási szertartások és a kivégzések színhelyéül is szolgáltak.
Városiasodással megjelennek a városi kiváltságok. Ezek két csoportra oszthatók: a gazdasági
jellegűek, amelyek közé tartozik: vámmentesség joga, az árumegállító jog és a vásártartás joga. Az
önkormányzati vagy kommunális kiváltságok: elöljáróikat és a bíróikat és városi testületeiket
(szenátus vagy tanács a neve) szabadon, saját maguk választhatják. A tanács eredetileg a városfal
építését ellenőrizte, irányította, majd a közigazgatás is a feladatkörébe került. Ennek élén a
polgármester állt. Legfontosabb ügyekben önállóan dönthettek és bíráskodhattak is, de ha nem
tudtak dönteni, akkor királyi bíróságokhoz fordulhattak. A városi polgárjogról is határozhattak. A
rendi gyűléseken a városi polgárok is képviselettel részt vehettek. A városi polgárok társadalmilag 3
csoportra oszthatók: kereskedők, kézművesek, ők alkották a patríciusokat és csak ők vehettek részt a
választásokon, és az önkormányzat gyakorlásában is, a plebejusok nem vehettek részt, és jelentősebb
befolyást nem is gyakoroltak a városok vezetésében.
A városokban céhes ipar volt jellemző. A céh: azonos mesterséget űző kézművesek, iparosok
érdekvédelmi szervezete volt. A céhekben kisüzemi termelés volt, tulajdonos a céhmester volt.
Azonos foglalkozású iparosok egy utcába tömörültek, így jöhetett létre pl. a kovácsok, a cipészek, az
ácsok, a kerékgyártók stb. utcája. Céh szabályok: megszabták az áru minőségét, mennyiségét,
anyagát, munkaidő hosszát és a céhmester hány legényt, inast, segédet, tanulót, inast
foglalkoztathat. A versenyt kiküszöbölték, és nem engedték a kontárokat dolgozni. A céhek
alapvetően a városok ellátásáról gondoskodtak, és ezen kívül elláttak katonai és szociális feladatokat
is. A XIII. századtól ipari fejlődés volt jellemző: malomipar (szélmalmok, vízimalmok), textilipar
(gyapjú és posztó feldolgozás, fonás, szövés, bársonykészítés), selyemipar, fegyverkészítés, tehát
fejlődik az árutermelés és a pénzgazdálkodás is (az első pénzváltó helyek Firenzében, Milánóban,
Velencében voltak, ezüst és aranypénz volt a jellemző.)
be: legelőváltó földművelés, és a vad talajváltó földművelés, ill. az égetéses-irtásos földművelés
átalakul kétnyomásos majd háromnyomásos gazdálkodássá. Ennek során elterjed a nehézeke
használata, amely vasból készült un. csoroszlyás és taligás. A fogatolás módja is megváltozik, a
nyakhámot felváltja a szügyhám, és kengyelt is használnak valamint a patkolás is elterjed. Ennek
következményeként megjelenik a felesleg, amit a piacra tudnak vinni a jobbágyok. Sok város ekkor
alakul ki: utak, hegyek, völgyek találkozásánál, régi római városok helyén, földesúri várak körül,
egyházi központok körül, kikötők közelében, királyi udvarok környékén, szerzetesrendek
központjában, a zarándok helyeknél nyersanyagforrások mellett. Többnyire olyan helyeken alakultak
ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz, hiszen a kereskedőknek és
árujuknak biztonságra volt szüksége. Ezt a biztonságot a falvak körül vett város biztosította. Egy város
lakosainak létszáma általában 4-5 ezer fő volt, majd a későbbiekben néhány nagyváros 50-60 ezer fős
is lehetett. Kőtornyokkal erősítették meg a magas városfalat, amely védte az itt lakókat az idegenek
támadásaitól. Kapukon lehetett bejutni a városba, melyeket éjjel és veszély idején bezártak. A fal
előtt mély, sokszor vizes árok húzódhatott, tovább erősítve a védelmi rendszert. Az utcák
kanyargósak, görbék, és nagyon szűkek, sikátorosak voltak, mert a házak emeletei gyakran
lépcsőzetesen előreugrottak, így a tetők majdnem összeértek, vagyis emeletes házakat építettek.
Ennek az lett a következménye, hogy kevés napfény és levegő jutott a lakásokba. Csak a
gazdagabbaknak volt kőháza cseréptetővel. A városok központjában rendszerint a városi tanács
épülete, a templom és a gazdag patríciusok többemeletes épületei álltak. A korszakban nem
alkalmaztak csatornázást, így a szemetet, a szennyvizet az utcára öntötték, ezt legfeljebb az eső
takarította el. Ezért a falak közé zsúfolt lakosságot járványok és gyakran tűzvész is tizedelte, és a
tisztaság és higiénia hiányának is tulajdonítható. Ehhez járult, hogy a kisebb állatok több helyen is
bent éltek a városban az utcai szeméten. Az utcák, terek, a közlekedés mellett a vásárok, az ünnepi
játékok, a vallási szertartások és a kivégzések színhelyéül is szolgáltak.
Városiasodással megjelennek a városi kiváltságok. Ezek két csoportra oszthatók: a gazdasági
jellegűek, amelyek közé tartozik: vámmentesség joga, az árumegállító jog és a vásártartás joga. Az
önkormányzati vagy kommunális kiváltságok: elöljáróikat és a bíróikat és városi testületeiket
(szenátus vagy tanács a neve) szabadon, saját maguk választhatják. A tanács eredetileg a városfal
építését ellenőrizte, irányította, majd a közigazgatás is a feladatkörébe került. Ennek élén a
polgármester állt. Legfontosabb ügyekben önállóan dönthettek és bíráskodhattak is, de ha nem
tudtak dönteni, akkor királyi bíróságokhoz fordulhattak. A városi polgárjogról is határozhattak. A
rendi gyűléseken a városi polgárok is képviselettel részt vehettek. A városi polgárok társadalmilag 3
csoportra oszthatók: kereskedők, kézművesek, ők alkották a patríciusokat és csak ők vehettek részt a
választásokon, és az önkormányzat gyakorlásában is, a plebejusok nem vehettek részt, és jelentősebb
befolyást nem is gyakoroltak a városok vezetésében.
A városokban céhes ipar volt jellemző. A céh: azonos mesterséget űző kézművesek, iparosok
érdekvédelmi szervezete volt. A céhekben kisüzemi termelés volt, tulajdonos a céhmester volt.
Azonos foglalkozású iparosok egy utcába tömörültek, így jöhetett létre pl. a kovácsok, a cipészek, az
ácsok, a kerékgyártók stb. utcája. Céh szabályok: megszabták az áru minőségét, mennyiségét,
anyagát, munkaidő hosszát és a céhmester hány legényt, inast, segédet, tanulót, inast
foglalkoztathat. A versenyt kiküszöbölték, és nem engedték a kontárokat dolgozni. A céhek
alapvetően a városok ellátásáról gondoskodtak, és ezen kívül elláttak katonai és szociális feladatokat
is. A XIII. századtól ipari fejlődés volt jellemző: malomipar (szélmalmok, vízimalmok), textilipar
(gyapjú és posztó feldolgozás, fonás, szövés, bársonykészítés), selyemipar, fegyverkészítés, tehát
fejlődik az árutermelés és a pénzgazdálkodás is (az első pénzváltó helyek Firenzében, Milánóban,
Velencében voltak, ezüst és aranypénz volt a jellemző.)
Távolsági kereskedelmi útvonalak:
Levante (Földközi-tenger medencéjén keresztül zajlik):Főleg fűszernövényeket, luxuscikkeket és
selymet szállítnak és ezt Itáliai városállamok bonyolítják le. Központjai: Velence, Genova, Pisa és
ezekhez Itáliában a szárazföldi útvonalak csatlakoznak, melynek központjai: Bologna, Róma, Nápoly,
Firenze.
Hansa (Északi útvonal) vagyis az Északi- és a Balti-tengert köti össze (Londontól Novgorodig): Főleg
tömegárukat szállítanak. Pl.: fa, gabonafélék, bor, viasz, méz, hering, préme, szőrmék, borostyán.
Ezek központjai Hamburg, Lübeck, Bréma.
Champagnei (ejtsd: sámpájn) városok, vásárok: Ezek a Párizs környéki városok, amelyek mindkét
útvonalról forgalmaznak árukat és termékeket.
Délnémet kereskedő városok: Ezek a két nagy útvonalhoz kapcsolódnak a szárazföldön, központjai:
Köln, Nürnberg, Regensburg, München, Drezda, Lipcse, Augsburg és ezekhez Elba és a Duna folyó
mentén is csatlakoznak kereskedelmi központok: Bécs, Prága, Buda, Visegrád. A kereskedelmi
útvonalakhoz zarándokutak is tartoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése